EISENHÜTTENSTADT, az NDK első szocialista városa

EISENHÜTTENSTADT, az egykori NDK „első szocialista városa” talán legérdekesebb mementója a keletnémet tervszerű városépítés 40 évének. Külföldi szocialista új városokat bemutató sorozatunk első részeként a mi Dunaújvárosunkhoz nagyon hasonló történetű és karakterű „acélvárosba” látogattunk el. A város Berlinből autóval bő egy óra alatt könnyen megközelíthető, különös időutazásban részesül az, aki rászán egy délutánt a felkeresésére.

Eisenhüttenstadt, a második világháború után zöldmezős beruházásént létesülő új iparváros az egykori NDK legnagyobb acélkombinátjának – Eisenhüttenkombinat Ost – köszönheti létét. Az új acélmű létesítésére közvetlenül a két Németország közé legördülő vasfüggöny miatt bekövetkezett új gazdasági helyzet következtében lett hirtelen sürgős szükség. Ami az ipari termelés volumenét illeti, az NDK-ban maradt egy főre jutó ipari kapacitás nagyjából paritásban volt a nyugatnémet oldalra került teljesítménnyel, különösen igaz volt ez a Közép-Németországban kiemelkedően fejlett gépipar esetében. Ami viszont a nyersanyagbázist és annak feldolgozására hivatott nehézipart illeti, az egyensúly nagyon felborult, hiszen a vaskohászat és az ahhoz nélkülözhetetlen kőszénbányászat túlnyomó része a Német Szövetségi Köztársaság területén – elsősorban a Ruhr-vidéken – maradt. A Lipcse, Chemnitz, Magdeburg környékén összpontosuló ipari termelés háború utáni helyreállítása komoly belföldi acélgyártás nélkül lehetetlen lett volna, így szinte már közvetlenül az NDK megalakulása után, 1950-ben párthatározat született az új acélmű létesítéséről.

Az új acélkombinát – és a hozzá kapcsolódó új város – helyét egy gazdaságilag meglehetősen alulfejlett vidéki térségben, az új német-lengyel határ közvetlen közelében jelölték ki a fővárostól, Berlintől mintegy 100 kilométerre délkeletre, az Odera folyó partján. Az elsőre kissé érthetetlen helyszínválasztás mögött a valóságban nagyon is racionális megfontolás állt: jelentős hazai vasérc- és kőszénkészlet hiányában a vasmű nyersanyagellátását csak más „baráti” szocialista országokból, elsősorban az egykori Szovjetunióból, illetve Lengyelországból lehetett biztosítani. E szállítási útvonalak metszéspontjában létesült az új város, az NDK-nak e távoli nyersanyagbázisokhoz lehető legközelebb eső pontján. A kőszén elsősorban Felső-Sziléziából, az Odera folyón vízi úton érkezett Eisenhüttenstadtba, míg a vasérc legnagyobb része az Ukrajna déli részén lévő Krivij Rih térségéből vasúton, így az üzem és a város teljes függésbe került a külföldi szállításoktól. A korabeli szlogenek szerint az új acélmű és a város „a német-szovjet barátság ragyogó jelképe” lett, de igazából az 1950-es évek erőletetett gazdaságtalan iparosításának és erőszakos társadalomátformálási kísérletének eklatáns példája valósult meg.

Az új város helyét az Odera partjától kissé távolabb eső szabad területen, egykori fenyőerdők és legelők helyén jelölték ki, nagyjából sík terepen, így a város szerkezetét és az utcahálózat vonalvezetését nem sok minden befolyásolta. Ami az új város beépítését, a lakónegyedeinek és az elsőként megépült középületeinek építészeti karakterét illeti, klasszikus szocreál jegyeket hordoz magán: tengelyre szervezettség, szimmetria, monumentalitás, keretes beépítésű tömbök, lágyan ívelő széles útvonalak, sok zöldfelület jellemzi az első keletnémet szocialista mintavárost. Az utcahálózati kompozíció központjában természetesen nem más, mint a várost éltető vasmű áll, a város igazgatási és kulturális központját pedig a főutca másik végén, az új negyedek súlypontjában alakították ki tervszerűen. A főbb útvonalak közötti lakónegyedek a korra jellemző szomszédsági egységek elve szerint létesültek: a forgalmas utak által elválasztott szupertömbök belsejében kaptak helyet az alapellátás intézményei, míg a városi fontosságú középületek általában városszerkezeti szempontból kiemelt, súlyponti helyen létesültek. Külön érdekesség, hogy pl. hazai szocialista városainkkal ellentétben már a kezdetekben is a koncepció része volt egy templom létesítése, ugyanakkor ez csak szigorúan torony nélkül, a város peremén kaphatott helyett, nehogy az evangélikus egyház ideológiája befolyásolni tudja a szocialista mintatársadalmat.

Az új acélváros – a mi Dunaújvárosunkhoz hasonlóan – eredetileg ugyancsak a Stalinstadt nevet kapta a „német-szovjet barátság” jegyében. (Képek: korabeli képeslapok) Kellemes dallamú táncdal is megénekelte, hogy milyen víg is az élet a szovjet generalisszimuszról elnevezett új mintavárosban, ezt a városról szóló, 1967-ban forgatott remek nyugatnémet dokumentumfilm is megörökíti („Neue Stadt an der Oder”).

Eisenhüttenstadt bár valóban zöldmezős beruházásként létesült, közvetlen szomszédságában mégiscsak egy álmos porosz kisvárossal, Fürstenberggel került társbérletbe, amelyet az idők során se kiköpni, se lenyelni nem tudott. Viszonyát az 1200-as években alapított „reakciós” polgárvároskával eleinte gyanakvó egymás mellett élés jellemezte, majd frappáns apropót szolgáltatott a vele való egyesítés a 60-as évekre már egyre kínosabbá váló városnév lecserélésére, így lett Sztálin városából Eisenhüttenstadt, „vaskohóváros”. Az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások nyomán a gondoskodás a történeti település felé fordult, számos intézmény és közgyűjtemény e régi városrészben kapott helyett.

Az elmúlt több mint 30 év a szocialista újváros teljes társadalmi átalakulását hozta: valóságos demográfiai összeomlás következett be, az egykor több mint 50.000 lakosú települést ma alig több mint 20.000-en lakják, azaz a város lakossága több mint 60%-kal csökkent (!), ami a kelet-európai iparvárosokra általánosan jellemző népességcsökkenési és elöregedési tendenciák közül is kirívó mértékű. Az elvándorlást nemcsak a keletnémet ipar szerkezetváltása, de az újraegyesült főváros, Berlin közelségének elszívó hatása is rendkívüli mértékben fokozta. 

A mai Eisenhüttenstadt e hátrányos pozícióból is igyekszik előnyt kovácsolni: példamutató módon historizáló útkeresés helyett múltját nem megtagadóan önazonosságát és turizmusát az ipari múltra és a szocialista kor épített örökségére építi. A városról megjelent már egy remek, országszerte kapható monográfia Martin Maleschka tollából, és heti több alkalommal városnéző séták is indulnak, amikre szabadon jelentkezhet minden érdeklődő. A tengerentúlról és a kontinens nyugati feléből érkezettek számára nem mindennapi élmény egy ilyen túra, de az egykori NDK-ból is szívesen jelentkeznek rá, az idősebbek nosztalgiából, a fiatalabbak pedig azért, mert a keletnémet területeken a sikeres felzárkózás miatt szerencsére már egyre kevesebb dolog emlékeztet a szocialista időszak ideológiájára és hiánygazdaságára.

Hogy a virtuális városnézéshez hangulatba kerüljünk, nélkülözhetetlen élmény a kreuzbergi Acht Eimer Hühnerherzen (am. Nyolc Vödör Csirkeszív) együttes Eisenhüttenstadt című számának meghallgatása, amely híven ábrázolja, milyen érzés ebben a városban dekkolni, míg mások a világ legklasszabb helyein tengetik idejüket:

Ami a városképet illeti, a legtöbb épület a klasszikus szocialista realizmus stílusában fogant, a városközpontban csak egy-két később megépült középült képviseli a későmodern korszakot. A szocreálnak valamennyi szocialista országban az ottani „nép egyszerű gyermeke” számára kellett egyszerűen dekódolható üzenetet hordoznia, nevezetesen hogy a hatalom és jólét immár nem úri kiváltság, hanem a népé, a díszített homlokzatú lakó- és középületek már a munkásosztály új helyzetbe kerülését reprezentálják. A megidézett, könnyen azonosítható történeti korszak minden országban az adott nemzet építészeti-társadalmi aranykora: ez Csehszlovákiában jellemzően a reneszánsz, nálunk hagyományosan a klasszicizmus, a mindig is kevésbé központosított német területen pedig tájegységtől függ: az északi Hanza-város Rostock főutcája a téglagótikára visszakacsintó homlokzatokkal, a szászországi Drezda porig bombázott központja „Stalinbarock” lakóházakkal épület újjá a háború után, itt Eisenhüttenstadtban pedig a barokk mellett elsősorban a poroszos Schinkel-klasszicizmus visszaköszönését figyelhetjük meg. (Képek: korabeli filmrészlet / Wikipédia)

Eisenhüttenstadti városnéző sétánkat a Zentraler Platzon, a város központi terén kezdhetjük. Tekintve, hogy a szocialista mintavárosban széles utcák és terek létesültek, szinte bárhol találunk a városközpontban is parkolóhelyet, úgyszólván bármelyik ház előtt letehetjük autónkat.

A főtér leghangsúlyosabb tömege a városháza épülete, egykor párt- és tömegszervetek székháza. A klasszicizáló szocreál palota szigorú homlokzattal tekint az előtte lévő zöldfelületre (Hans Wunderlich, 1954­‑1958).

Szimmetrikus tömegalakítása, középrizalitja jól mutatja, hogy a homlokzat kompozíciója még a tomboló szocreál idején fogant, de a díszítések elmaradása már a modern kor visszatértének hírnöke (Kép: © Martin Maleschka)

A korhűen felújított középületbe érdemes be is mennünk, mert az előcsarnokban egy hatalmas mozaikfelület fogadja a látogatót: Walter Womacka „Unser neues Leben” című alkotása. A szocialista korszakban az NDK-ban – ahogy Magyarországon is – minden középület-beruházásnál előre meghatározott pénzügyi keret volt elkülönítve képzőművészeti alkotásoknak, ezért is találunk szinte minden sarkon, minden épületben valamilyen érdekes, művészi igényességgel megformált felületet.

A hatalmas, mintegy 70 m2 felületet beborító és százezer természetes kőelemből összeálló jelenetsor egyedülálló mementója a kornak: a romeltakarító asszonytól a városépítő kőművesen, a vasgyári olvasztáron, a vörös könyvből olvasó ideológuson át a faültető gyerekekig a legtöbb szocialista zsánerkép megtalálható idealizált ábrázolással (Kép: ©Martin Maleschka).

Ugyancsak városháza épületében került felállításra Katharina Peschel „Iskolai munkaközösség” című festettüveg-kompozíciója, amely az ipari tanulók életébe nyer betekintést (Kép: © Martin Maleschka). A műalkotás eredetileg egy nemrég lebontott diákotthon lépcsőházát díszítette, de szerencsés módon megmenekült. Mivel az eredeti helyén üvegfalként építették be, és napfény világította meg az élénk színekkel festett üvegeket, a beltéri installáció külön LED-világítást kapott, a felület eredeti szépségében tekinthető meg, követendő példája ez a kor örökségét átmenteni kívánó gondoskodásnak.

A Zentraler Platzról nyugat és dél felő vezető utcák mentén magastetős felnyitott keretes beépítések alkotják a tömböket az 50- es és 60-as évekből. A széles osztottpályás útvonalakon bőven van hely mindennek az út keresztmetszetében: kétsávos út, zöldfelület, széles járda, és példás módon szinte mindenütt kényelmesen széles kerékpársáv!

A Straße der Republik sarkán történeti épületekre jellemző gesztusként analóg óra mutatja a pontos időt egy random ház homlokzatán. S mivel Németországban járunk, ez a 60 éves szerkezet példás módon karban van tartva, és percre pontos!

A városközpontból a várostól délre elhelyezkedő parkerdőhöz vezető útvonalak egyúttal Eisenhüttenstadt zöld folyosói, szélcsatornái is. A Diehlower Straße-i „Grünzug Gartenfließ” virágoskert intenzív zöldfolyosóként kapcsolja össze a város szívét a város tüdejének számító ligettel, a hasonnevű megregulázott medrű kis patak nyomvonalát követve. Az 1965-ből származó tájépítészeti kompozíció a patak két oldalán lévő növénykazettáit gondos kertészek évről évre árvácskák, primulák és violák százaival ültetik be, és csábítják ezzel sétára városlakókat (Kép: © Martin Maleschka).

A városházától délre a város klasszikus szocreál keretes lakótömbjei sorakoznak. A várost éltető vasművet megcélzó nyílegyenes észak-déli utcákra merőlegesen lágyan ívelő keresztutcák szabdalják fel a városszövetet kellemes méretű szupertömbökre. A Saarlouiser Straße a Clara Zetkinről elnevezett tömb déli oldalát szegélyezi, ezen a reprezentatív útvonalon vonultak a város első éveiben a május 1-jei felvonulások is (Régi kép: képeslapfotó).

A Saarlouiser Straße és a Poststraße kereszteződése környékén lévő két- és háromemeletes „munkáspaloták” a nemzeti építészeti hagyományokat felelevenítő szocreál eklatáns példái (Josef Kaiser, Herbert Schiweck, Rudolf Nitzschke, 1952). Változatos tömegalakításuk, előre terpeszkedő árkádjaik mozgalmas térfalat kölcsönöznek a szomszédsági egységeket határoló utcáknak. A földszinten – szocreál beépítéseknél ritkaságszámba menően – szolgáltatások és üzletek, a felső szinten pedig szokatlanul nagy belmagasságú lakások kaptak helyet: ezt hivatott elfedni a megemelt attika és a párkányzatba beékelődő apró ablaksor (kép: © Martin Maleschka).

A Saarlouiser Straße keleti végén, a Karl-Marx-Straße sarkán a II-es szupertömböt határoló paloták a történeti építészet újabb elemeit vonultatják fel, a zárt erkélyek és mindenekelőtt az íves sarokerkélyek nyújtanak itt látnivalót (Josef Kaiser, 1952-53). Érdekesség, egyben fontos különbség a hazai szocreál lakásépítéssel szemben, hogy német területen a jó alaprajzi szerkesztés nem vált feltétlenül szimmetria és a monumentalitás áldozatává. Magyarországon az 50-es években épített nyomorúságosan kis és értéktelen lakásokat felvonultató tömbökkel szemben az NDK-ban nemcsak három-, négy-, de ötszobás lakások is létesültek az állami lakásépítés keretében, amik itthon csak minimális számban épültek.

A gazdagon díszített sarokerkélyek vizuális értelemben szépen megfogják az utcák sarokátfordulását, az egyszerű munkás, aki kiváltságosan – és vélhetően nem egyszer sok protekcióval – megkapta a sarkerkélyes szobát, abban az illúzióban ringathatta magát, hogy végre már a munkásosztályé a világ, és ők laknak kastélyokban, nem a „reakciós burzsoázia”…

Átellenben, az utca torkolatával szemben a hangzatos nevű „Aktivist” étterem csalogatja a látogatót (Hermann Enders, 1952-53). A kissé provokatív névadás jól jelképezi, hogy az NDK-ban az élet minden területén milyen módszeres volt a társadalom ideológiai megdolgozása, Magyarországon még a hírhedt 50-es években is ritkaságszámba ment az ilyen direkt és nyílt célzás egy teljesen semleges funkciójú épület – étterem – esetében.

A visszafogott tömegű épület jobbára dísztelen, de az oszlopok kívül-belül egyiptomi pálmafejezetet kaptak! Az épület ma műemlék, a 2010-ben szépen felújították, az egykor közkedvelt „Akki” ma is változatos programokkal és étlappal fogadja az eisenhüttenstadtiakat és a város vendégeit. (Régi kép: képeslapfotó)

A Zentraler Platz felé az osztott pályas Straße der Republik vezet vissza. Az úttal párhuzamos zártsorú, dísztelen tömegek egy barokk város sziluettjét idézik. Érdekesség, hogy a magyarországi gyakorlattal ellentétben nem került sor a szocreál tömbök magastetőinek beépítésére (ld. pl. Dunaújváros), az épületek fokozatos rekonstrukciója a tetőtéri szint értékesítéséből származó plusz bevételek nélkül is megvalósulhatott.

A Zentraler Platz északi oldalán, a Straße der Republiktól az acélkombinátig épült fel már a visszatérő modern stílus jegyében Eisenhüttenstadt intézményi központja az 1960-as években. A középületek a „Magistrale” névvel illetett várostengely, a szépítő névváltoztatással Lindenallee-vé újrakeresztelt egykori Leninallee mentén sorakoznak.

Mindjárt az útvonal elején a City Hotel Luník üresen álló tömege hívja fel magára a figyelmet (Hermann Enders, Willi Stamm, Herbert Härtel, 1956-1963). A pompás kilátást nyújtó tetőterasszal rendelkező 110 ágyas hotel a város legelegánsabb szállodája volt, az 1990-as évek közepe az üzleti szállóvendégek elmaradása és magánbefektetők hiányában üresen áll…Az egykor reprezentatív szállodaépület az utca túloldalán lévő Lindenzentrum szolgáltatóházzal együtt a várostengely kapuzataként áll őrt a főtér északi oldalán.

Az eredeti 50-es évekbeli koncepció szerint a várostengelyt őrt álló tornyok és egy hatalmas kultúrház lett volna hivatott hangsúlyozni, de forráshiány miatt ezek a vertikális megmozgatást adó tömegek nem épülhettek meg, minden pénz és paripa a lakásépítésre kellett a kezdeti időkben (hasonlóan például Kazincbarcika főteréhez – forrás: korabeli filmrészlet). A várostengely építészeti megfogalmazása a relatív gazdasági stabilitást és prosperitást hozó 60-as évekre maradt. (Kép forrása: korabeli filmrészlet)

A Lindenallee keleti oldalán az egykori Magnet Textilkereskedőház a Luník szálló pandantja, hasonló párkánymagassággal és lebegő vasbeton pengetetővel. Ma a városi könyvtár és nyugdíjbiztosító otthona, földszintjén ruházati üzlet kapott helyet. (Fotó: © Martin Maleschka) Fő látványossága a városháza előcsarnokának hatalmas mozaikját is jegyző Walter Womacka „Termelés béke idején” című mozaikfelülete. A kompozíció középpontjában egy hatalmas, a béke galambját röptető emberi kéz látható, amely a városban zajló szocialista termelés, valamint a szovjet vasérc és a lengyel szén útját lekövető munkafolyamatok figurális ábrázolásaiból áll össze képpé.

A Lindenallee nyugati oldalán álló IFA-Autopavillon az NDK-s autóipar büszkeségeit volt hivatott kínálni a város közönségének. A kirakat mögött Trabantot, Wartburgot és más szocialista autómárkákat lehetett megcsodálni, igénylés után több éves várakozás és sorra kerülés után pedig akár már haza is vezethette a saját példányát a szorgosan gyűjtögető keletnémet honpolgár. A kétszintes hosszanti épületből előreugró pengetetős pavilonépület (Herbert Hoffmann, Wolfgang Timme, Gerhard Wollner, 1963) ma üresen áll.

Az utca túloldalán is alacsony tömegű kereskedelmi épületek kaptak helyet: a Hans Klein és Erwin Rösel építészek által tervezett Möbelkaufhaus bútoráruház (1960-61). A kétszintes épület különleges, hálós szerkesztésű homlokzatát a merész sárga színű nyíláskeretezések és párkányok teszik különösen üdévé.

A felső szint homlokzatát az NDK ipari büszkeségének számító meisseni porcelánból készült csempék borítják, 5 féle színből, páronként random kiosztással. Ez a minőségi és belföldön olcsón, könnyen beszerezhető burkolóanyag a keletnémet modernista középületek egyik legkedveltebb anyaga volt a 60-as és 70-es években. (Kép: © Martin Maleschka)

Az épület előtt installáció mutatja be a 70 éves Eisenhüttenstadt történetének főbb mozzanatait a jubileum évében. Az „Ich bin Stahl!” – „Én acél vagyok!” felkiáltó jelige frappánsan az attitűdöt, amellyel a város nem lemosni kívánja magáról a szocialista múltat, hanem feldolgozni azt, együttélni  ezzel és erőt meríteni ebből az örökségből – ilyen nálunk még alig tapasztalható, ezt a jövőbe mutató hozzáállást jellemzően a gazdasági átalakulás legnagyobb nyerteseinek számtó országok szocialista városainak némelyikében lehet tapasztalni csak (Csehország, NDK).

A Lindenallee modern házsorában egy kakukktojás színesíti a letisztult összképet, a Freidreich Wolf-ról elnevezett városi színház szocreál épülete (Hermann Enders, Hans Klein, Heinz Scharlipp, Peter Schweizer, 1953-1954). A mindössze 11 hónap (!) alatt felépített klasszikus Salzburger Gelbton színárnyalatban pompázó kultúrtemplom előreugró rizalit-tömege egyértelműen a porosz klasszicista színházépítés szocialista-realista utánérzése (berlini Schauspielhaus és Staatsoper).

A 800 fős nézőterű kultúrház visszafogott homlokzatát csupán néhány stilizált elem díszíti (pilaszterfejezetek, nyíláskeretezések, lámpások).

A lépcsőházban viszont kedves figuratív alkotás, Walter Wichmann „Színház és Varieté” című seccója oldja az épület kissé merev hangulatát. A színházi élet jeleneteiből merítő falfestmény üdítően kedves tematikájú, segíti az előadásokra való ráhangolódást és az 1950-es évek nyomorúságából való kizökkenést. (Fotó: © Martin Maleschka)

A Lindenallee színházzal szemközti oldalán lapos szolgáltatóházak és nyolcemeletes pontházak váltakozása ad ritmust a főutca térfalának. A hátrahúzott homlokzatú lapos tömegek előtt kialakuló térsávban az üzletekben kapható iparcikkek bemutatására szolgáló vitrinek kaptak helyet, amelyek nappal a napfényben fürödtek, este pedig fénycsöves világítást kaptak, ezzel is minden napszakban vásárlásra betérésre csábítva a városlakókat. A kirakatokból mára sajnos semmi nem maradt, ellenben az üzletsor előtt kedves vízjáték kapott helyet. (Régi kép: képeslapfotó)

A Lindenallee tengelyét a város acélkombinát hatalmas tömege zárja le, a hatalmas ipari létesítmény pontosan a főutca tengelyébe került, ez az ipari épületeket tengelybe helyező gesztus visszatérő motívum az NDK szocislista városépítészetében. (Kép: Wikipédia)

Ahogy például Berlinben a szocializmus technológiai fejlettségét hirdetni hivatott TV-torony is sok főútvonal tengelyének egybeeső képzeletbeli metszéspontjába helyezték Walter Ulbricht asztalosból lett pártfőtitkár személyes utasítására, úgy itt Eisenhüttenstadtban is a főutcán sétáló járókelő nem felejthette el egy pillanatra sem, minek (és kinek!) köszönhetően jöhetett létre az otthonául szolgáló város, és mi is adja az „az új élet lüktető ritmusát”, ahogy a korabeli stalinstadti életet eszményítő sanzon refrénje is hangzik. (Régi képek: Wikipédia)

A Lindenallee és az Eisenhüttenkombinat a város identitásának ma is fontos tartópillérei, ez különösen a város jubileiumi ünnepségsorozatán jut kifejezésre: minden év augusztus végén a nyaralásukról hazatérő eisenhüttenstadtiak valóságos utcabállal (https://dasstadtfest.com/) emlékeznek meg a város alapításáról, és adnak évről évre új lendületet a szocialista város második életének.