VÁRPALOTA, a nagymúltú bányásztelepülés egyike a legszebb fekvésű városainknak. A szocialista új városok építésének különleges példája, amikor is a meredek dombok és alábányászott területek szorításában fekvő település arra kényszerült, hogy a létesülő új városszövetet jelentős részben a meglévő helyén építse fel. A speciális adottságok érdekes urbanisztikai kísérletezést eredményeztek, amelynek nyomán a hazai szocreál egyik legkompaktabb, legügyesebben komponált beépítése valósulhatott meg: a terepadottságokra jól reflektáló épülettömegek harmonikus sziluettet kölcsönöznek a városnak.
Várpalota jelentőségét a kora újkorig névadó erősségének köszönhette, amely a török ellen vívott harcokban kiemelkedő szerephez jutott. A XIX. században meginduló polgári fejlődés nyomán a városban élénk kisiparos és kereskedő élet alakult ki, de Várpalota a közeli Székesfehérvár és Veszprém árnyékában nem juthatott regionális szerephez.
Várpalota életében komoly fordulópontot az 1930-as években felfedezett lignittelepek hoztak, amelyek kitermeléséhez és feldolgozásához szükséges fejlesztések – különösen a II. világháborút követő időszakban – egyre erősebb bányászati és ipari karaktert kölcsönöztek a korábban álmos kisvárosnak. A várpalotai szén és az erre a nyersanyagra épülő villamosenergia-termelés (az Inotai Hőerőmű) kulcsszerepet játszott az ország 1950-es évek elején megindult erőltetett iparosításában.
Várpalota Magyarország akkor kialakított, északkelet-délnyugati irányú fejlesztési tengelyén feküdt, amely mentén a nehézipari beruházások döntő része összpontosult. Nagyarányú fejlesztések indultak meg a szomszédos Pét vegyiüzemében is, amely a rendszerváltásig szintén Várpalotához tartozott. Az iparosítás a város lélekszámának gyors növekedését is magával hozta, és komoly lakásépítési szükségletet eredményezett. Ennek kielégítésére indult meg a tömeges lakásépítés, amely során, mindössze egy évtized leforgása alatt a lakások száma több mint kétszeresére nőtt (1949: 1700 lakás, 1959: 3800 lakás, forrás: Szíj Rezső: Várpalota – Fejezetek a város történetéből). Ezt a sok új lakást pedig a meglévő városszövetbe ágyazottan a régi házak egy részének szanálása árán lehetett csak felépíteni, mivel az építésre alkalmas területet erősen bekorlátozta a környék alábányászottsága és a mostoha terepviszonyok.
Az új Várpalota tervezői, Károlyi Antal és Radnay Lóránt a szocialista realizmus jegyében formálták az új városszövetet és az első új épületeket is. A sztálini Szovjetunióból ránk erőltetett urbanisztikai elvek dogmatikus alkalmazása helyett azonban nem “végleg eltörlendő múltként” tekintettek a régi utcahálózatra, térarányokra és léptékekre, hanem ezeket az alapértékeket átmentve, a terepre finoman illesztett beépítést álmodtak meg. Kísérletük a domboldalakra felkúszó elavult városszövet megújítására utólag példaértékűnek mondható, a kortársak körében azonban heves vitákat generált.
Weiner Tibor, Dunaújváros tervezője így szólalt fel Várpalota kapcsán a Magyar Építőművészek Szövetsége 1954. évi konferenciáján:
“Megépült egy város, amelynek hangulata a régi Várpalotáé, amelynek utcavezetése gondosan követi a régi nyomvonalat, tehát az ökörcsapást, amelyek házai a biedermeier világ csodálatos utánérzései, amelyekben a szocializmus által megkívánt házak nagyvonalú tömegeit színekben apró, egyéni tulajdonra emlékeztető kis egységekre bontotta fel alkotójuk… Irigylésem és csodálatom Várpalotáé, mert a szándékhoz képest eredményében teljes. Csak éppen a szándékkal nem egyezhetem.” (Forrás: Bonta János: A magyar építészet egy kortárs szemével 1945-1960).
Perényi Imre, a hazai szocialista városépítészet egyik kulcsfigurája, a Városépítési Tanszék egykori vezetője néhány évvel későbbi cikkében már inkább értéknek tartja a Károlyi-Radnay páros által kikísérletezett, humánusabb beépítést eredményező urbanisztikai elveket:
“A kaotikusan fejlődő bányászváros az utóbbi években tervszerű kialakítást nyert. A tervezők a lakóegységek kialakításánál megtalálták a terepalakulatokhoz, a város léptékéhez és jellegéhez igazodó, emellett helyes, korszerű hangnemet.” (Perényi Imre: Kompozíciós törekvések várostervezési gyakorlatunkban – in: Magyar Építőművészet)
Az imponáló ütemben szaporodó új lakótömbök azonban nem egészülhettek ki rögtön közfunkciókkal, mert a helyi építőipar kapacitását teljes egészében a kiáltó lakáséhség csillapítása foglalta le. A korabeli újságcikkek is arról számolnak be, hogy a nagyléptékű lakásépítést a közintézményi hálózat fejlesztése nem tudta követni, és ez a helyzet a lakosság bevásárlási, iskoláztatási és művelődési szükségleteinek kielégítése terén komoly hiányosságokat okoz. A közlekedési viszonyok gyors javulása és a motorizáció lehetővé tette, hogy a várpalotaiak az új közfunkciók megépültéig mindezeket a szolgáltatásokat a közeli nagyobb városokban, Székesfehérváron és Veszprémben, illetve a Balaton északi partján keressék.
A tömegközlekedés rohamos léptékű fejlődése lehetővé tette, hogy a várpalotai bányákban és ipari üzemekben mind több bejáró munkást foglalkoztassanak: a 60-as években Fejér, Veszprém és Somogy megyékből naponta mintegy 2000 munkás ingázott busszal és vasúton Várpalotára. Mára ez a helyzet megfordult: miután a rendszerváltást követően a bányák mindegyike bezárt, a nagy ipari üzemek közül pedig csak az inotai alumínumfeldolgozó és azóta a várostól levált Pét vegyi gyára üzemel, a várpalotaiak jelentős része a szomszédos megyeszékhelyeken, Veszprémben és Székesfehérváron talált munkát. A nagyipari karakter háttérbe szorulásával viszont előtérbe került viszont a város turisztikai szerepe: a felújított vár, a városközpont megújuló közterei és a város feletti Bakony erdősége mind több átutazót csábítanak hosszabb-rövidebb várpalotai megállásra.
Várpalota új belvárosának első tömbjei előkelő helyen, a vár bejáratával szemben épültek fel. Az már az első ötéves tervben eldőlt, hogy a régi-új városközpontot a vár körül alakítják ki, azon az áron is, hogy a háború utáni újjáépítés korszakában felújított, útban lévő lakóházakat lebontják. (Régi kép forrása: Fortepan) A vasútállomás illetve a 8-as út felől érkező előtt fokozatosan bontakozik ki a vár főhomlokzatának és az előtte fekvő főtérnek a látványa.
Várpalota központi tere tulajdonképpen a vasútállomástól a várhoz vezető utca kiszélesedő szakasza. A főtér pozíciója és alakja történeti örökség: már a középkorban is jellegzetes törése volt itt a Fehérvárról Veszprémbe tartó kereskedelmi útnak. (Régi kép forrása: Fortepan)
Az újjáépült térfalakon sajnálatos módon olyan épületek kaptak helyet – iskola, szálloda, lakóházak – amelyek fölszintjei teljesen zártak a köztér felé. Idenyíló üzletek, szolgáltatások hiányában a terület inkább átközlekedésre szolgáló forgalomelosztó centruma a városnak, mintsem élő köztere. Megállásra egyedül a helyközi autóbuszok megállója és egy árva lángosos bódé, valamint a vár impozáns látványa késztetheti a járókelőt.
“A mai belváros, a Vájárintézet és a Palota Szálló által közrefogott részen eltüntettek kisebb házsorokat, de hogy ezek mennyire megértek erre, egykori fényképfelvételek bizonyítják. (…) A hibát azzal követte el a tervező főmérnök, hogy a város szívébe nem üzletnegyedet tervezett, hanem egy városképi s építészeti stílus tekintetében nem kifogástalan Vájárintézetet, mely a Belváros terének két oldalát feltűnően zavarja.” (Szíj Rezső: Várpalota – 1960) (Régi kép forrása: Fortepan / VÁTI)
A tér faltól-falig aszfaltozott burkolata, túlméretezett, ötsávos útfelülete is ellehetetleníti a helyhez méltó gyalogos köztérhasználatot.
Kilátás a buszmegálló feletti támfal tetejéről a főtéri betontengerre – közönséges közlekedési csomópontnál sokkal többet érdemelne ez a tér!
Nyugati oldalán áll a Palota Szálló, amely érdekes esete, mondhatni állatorvosi lova volt a várpalotai újjáépítésnek (1955) (Régi kép forrása: Szíj Rezső: Várpalota). A mai épület helyén állt Korona Szálló nem volt különösebben értékes épület, ennek ellenére megkapta a műemléki státuszt. Az átépítést tervező Albert Jenő azt a megbízást kapta, hogy a meglévő földszintes épület megtartásával egy egyemeletes, egyszerű igényeket kielégítő szállót tervezzen, amely addig is, amíg megépül a város új, korszerű szállodája, képes kielégíteni a megnövekedett szállásigényeket. A meglévő falak a kivitelező vállalat hanyagsága miatt azonban leomlottak, így az alapozástól kellett újrakezdeni az építkezést. Időközben az a döntés született, hogy az új szállodára bizonytalan ideig nem lesz pénze a városnak, így az épülő Palota Szálló kétemeletes legyen. Mivel azonban az így kialakult férőhelyszám is kevésnek bizonyult, gazdaságosabb alaprajzok szerkesztésével próbálkoztak: az új elrendezéssel a szobák számát megduplázták a terveken. Ennek viszont a műemléki rendelet bürokratikus kényszere szabott gátat: habár egyetlen védett fal sem állt már a régi szállóból, az eredeti alapozást mindenképp meg kellett tartani, ami viszont már nem bírta volna el a válaszfalak többletterhét, így végül mégis az eredeti terveknél maradtak…
A Palota Szálló hányattatott építéstörténete ellenére városképileg kedvező megjelenésű épület, arányos tömege a kétszintes sarokerkéllyel jól megfogja a Főtér sarkát. (Régi kép: VÁTI) Előterében hétvégi kirakodóvásár – a téren az üzletek hiányát időszakosan kitelepülő árusok pótolják valamelyest.
A Palota Szálló bejárata éjjel, megnyitása után és napjainkban (Régi kép forrása: Szíj Rezső: Várpalota)
Babérkoszorús fali zászlótartó rúd a szomszédos lakóházról.
A Palota Szálló melletti támfal tetején végigfutó (mű)kőtömbök közé kifeszített retró láncsor Várpalota középkori múltjára hivatott emlékeztetni.
A főtér túlsó, keleti oldalát Rimanóczy Gyula Vájárintézete foglalja el (1952-53). Az épület szimbolikus, városközponti elhelyezése nem mondható ésszerűnek, inkább propagandacélokat szolgált. Több szárnyból összeálló hatalmas tömege csak madártávlatból érvényesül igazán.
Kilátás a plébániatemplom tornyából a Vájárintézetre – háttérben a horizonton az Inotai Hőerőmű (Régi kép forrása: Szíj Rezső: Várpalota). (A toronyba feljutás lehetővé tételéért köszönet illeti Fodor Balázs plébánost.)
Várpalota újjáépítésének kortárs történetírója, Szíj Rezső szigorú kritikát írt az épületről: “Ha alaposan megnézzük a Vájárintézet hosszú frontját, kitűnik annak sivársága (…) Az északi oldal, ha lehetséges, még lehangolóbb, mint a másik. Ugyanez áll a homlokzatokra és a bejáratokra, mert a két utcafronton három bejárat is van, de az élet csak az egyiken árad, a másik kettő értelmetlen dekorációnak hat.” (Szíj Rezső: Várpalota – 1960)
Rimanóczy a terjengős tömegű épületet klasszicizáló stílusjegyekkel öltöztette fel, inspirációként szolgálhatott a város klasszicista épített öröksége, de akár a közeli Bakony és a Balaton-felvidék tornácos népi építészete is.
A beépítési koncepció számolt a szomszédban még álló, de hívők nélkül maradt klasszicista zsinagógaépület integrálásával is, amely előbb az iskola ebédlője, majd kultúrterme lett, ma pedig kiállítótérként funkcionál. (Régi kép forrása: Fortepan / VÁTI)
A Vájárintézet nyugati oldalon elhelyezkedő klasszicizáló főbejárata mai szemmel egy a korát messze megelőző igazi posztmodern gegnek tűnik. Mintha a homlokzatra merőlegesen épphogy csak elinduló timpanonokat látnánk, amit a páratlan számú oszloppal és azok értelmezhetetlen oszlopfőivel akár a szocreál szándékos kifigurázásának is gondolhatnánk. Nincs kizárva, hogy Rimanóczyból a korstílus iránti irónia szólalt meg, amikor megkomponálta ezt a bejáratot.
A hosszanti nyeregtetős tömeg bütüje a timpanonnal, amelyet egy koszorú és annak kígyózó szalagjai töltenek ki. A koszorúban a Rákosi-címer hűlt helyét fedezhetjük fel. Érdemes megfigyelni még az aránytalanul nagy ablakoknak a váltakozva íves és egyenes szemöldökű nyíláskeretezését.
A mozdonyszerű épülettömeg esetlenségét tovább fokozza, hogy az építész egyszerűen lehagyta róla a történeti építészet egyik kulcsfontosságú elemét, a főpárkányt. Így pedig a nyeregtető olyan, mintha kártyavárból lenne.
Az épület harmadik, északi bejárata, (direkt?) ügyetlen kiemeléssel és nyílásformákkal.
A világ első női űrhajósa, Valenytina Tyereskova is megfordult a fenti esetlen bejárat előtt várpalotai látogatása alkalmával. (Régi kép forrása: Bráz János: Várpalota)
A részletképzéseken már fogott az idő…
Az egykori kollégiumi szárny egyik erkélye a statikailag aggályos kialakítású szabadon álló tömör mellvéddel.
Az északi homlokzat előtti parksávban kedves szobor kapott helyet: a sztahanovista Vízhordó lányé, aki peckesen és kecses bájának teljes tudatában lépdel két korsót is cipelve. (Erdey Dezső, 1956).
A Vájáriskola északi homlokzata előtt húzódó árnyas sétány az időközben hatalmasra nőtt fákkal. Az utca végén a plébániatemplom tornya zárja a látképet.
A főtér északnyugati oldalán a barokk római katolikus plébániatemplom áll. Tömege jó érzékkel hátrahúzottan magasodik a szomszédos szocreál lakóépületek fölé. Szép példája annak, hogy – a korszak antiklerikális gyakorlatával szemben – a tervező szándéka itt nem az egyházi épület háttérbe szorítása volt, hanem az új városképbe való integrálás. (Régi kép forrása: Egykor.hu)
Feljebb, a Radnay Lóránt és Fábián István által tervezett banképület szépen idomul a barokk környezetéhez.
Rálátás a várra a templom előtti támfal tetejéről. A vár hatalmas tömegével nem magaslati pontot ül meg, hanem a patakvölgy medencéjét foglalja el, ennek ellenére Várpalota városképének legmeghatározóbb, szervező eleme. (Régi kép forrása: VÁTI)
A vár délnyugati saroktornya és főbejárata a felújítás megkezdése előtt és ma. A vár még romos állapotban, de a felszabadulási emlékmű már áll… (Régi kép forrása: Fortepan / VÁTI)
A romos állapotban lévő vár rekonstrukciója csak lassan indult meg, 15 évvel a háború végét követően. Középkori jellege semmilyen burzsoá üzenetet nem hordozott, így a rendszer minden további nélkül fel tudta használni propagandacélokra is: “Az öreg vár mintegy ékessége és méltó kifejezője lesz annak, hogy városunk lakossága tiszteli haladó hagyományunkat és érte érzett felelősségével még odaadóbban munkálkodik a szebb holnapért.”
(Új Várpalota, 1957. december 11-ei szám)
A vár a közelmúltban újabb felújításon esett át. Ma nemcsak Várpalota első számú turisztikai attrakciója, de kedvelt rendezvényhelyszín is.
A várfal a látogatók számára nyitvatartási időben körbesétálható. Központi fekvésének köszönhetően ideális kilátópont: innen tekinthető át leginkább a város és az azt övező táj, valamint az urbanisztikai érdeklődésűek is itt mélyedhetnek el leginkább a település szerkezetében.
Kilátás a várfal tetejéről a főtér irányába. A park parterjeinek kontúrja, de még a virágágyásoké sem változott szemlátomást 50 év alatt. A szabad zöldterület pont jó méretű, kellő előteret hagy az impozáns műemlék érvényesüléséhez, ugyanakkor nem tátong betöltetlen űrként a városszövetben: a vár és közvetlen környezete valódi szervezőeleme a körülötte kiépült városnak. (Régi kép forrása: Egykor.hu)
Kitekintés a várkapuból a 60-as években és ma.(Régi kép forrása: Fortepan / VÁTI)
A vár a főtérről és a főtér a várból két 60-as évekbeli színes éjszakai felvételen. A jó közvilágítás ekkoriban újdonságnak számított a városban: “Várpalota központjában (…) nyolc kilométer hosszúságú kábelt fektettünk le. 120 új, korszerű kandelábertestet állítunk fel. Április elején ideszállítják a lámpákat és reméljük, hogy a munka ünnepére már neonfénybe borul Várpalota.”
(Közép-Dunántúli napló, Várpalotai kiadás, 1960 február 6-ai szám)
Retropolisz 
Vélemény, hozzászólás?