OROSZLÁNY városként a második világháború utáni erőltetett iparosításnak és a közelben felfedezett barnaszénkészletnek köszönheti létét. A lényegében zöldmezős beruházásként kiépülő új bányásztelepülés egy olyan időszakban válhatott várossá, amikor számos sokkal nagyobb múltú, határozottan urbánus karakterű településünk – mint például Sárvár, Balatonfüred, Sárospatak, Szigetvár, Szarvas vagy Gödöllő – csak nagyközség lehetett.
Oroszlány elődje, a Vértes lejtőjéhez települt kisközség zsákfaluként sohasem volt a környék természetes központja, és ez a helyzet a várossá fejlődés után sem változott: a Vértesalja fontosabb útjai odébb keresztezik egymást, központi szerepkört a nagyra növő Tatabánya árnyékában nem tudott kivívni. A bányászat visszaszorulásával a kivételezett szerepét elvesztett város jelenleg keresi helyét és identitását városaink között: sajátos hangulatából, jó infrastruktúrájából, páratlan természeti környezetéből előnyt kovácsolva igyekszik minél több lakost megtartani és idevonzani.
Oroszlány első üteme az 1950-es évek elején létesült a régi községtől délnyugatra, a város fölé emelkedő Haraszt-hegy alatti sík területen. Az első háztömbök az akkor központi utasításra egyedüliként alkalmazható, a széles néprétegek számára is könnyen befogadhatónak titulált szocialista-realista stílusban épültek fel. Ennek jellegzetes beépítési módja a felnyitott keretes beépítés, amelynél még jól elkülönül az utca és a tömbbelső karaktere, szemben a később, a 60-as évektől uralkodóvá váló, szabadon álló, zöldben úszó házakat alkalmazó későmodernista épülettelepítéssel.
Egy teljesen új város létesítéskor az identitás, egy sajátos városkép kialakítása sokkal fajsúlyosabb tervezési feladat, mint amikor “csak” egy új negyed kerül a már meglévő, karakteres régi városrészek mellé. Talán ez jelentette Oroszlány tervezőinek a legnagyobb kihívást, ezt a korabeli tanácsülések jegyzőkönyvei is megörökítették: “… a városrendezés bonyolult és zavaros. Házaink elhelyezése olyan, mintha egy kockát feldobtunk volna és ahol leesett, ott épültek a házak. (…) a cél az, hogy városunk méltó legyen a szocialista bányászváros címre.” (Haraszti Mihály: Fejezetek Oroszlány történetéből)
Szocialista újvárosaink városközpontjaira rendszerint országos tervpályázatokat írtak ki, amelyeken az ország építészeinek színe-java elindult. A fenti képen épp Farkasdy Zoltán Oroszlány központjára készített pályaműve látható 1958-ból, amely – a többi pályaműhöz hasonlóan – sohasem épült meg. (Kép forrása: Ferkai András: Farkasdy Zoltán építészete) A szocialista újvárosokban – ahogy az országban másutt is – ugyanis annyira égető volt a lakáséhség, hogy elsősorban a lakóépületek minél gyorsabb felhúzására kellett koncentrálni. A központok sokáig csak a tervezőasztalon készültek el, egy reprezentatív centrum nélkül felépült új városban pedig nagyon nehéz feladat volt identitásteremtő építészeti jeleket megfogalmazni. Erre a szerepre jobbára hangsúlyosan elhelyezett, az alapvető szükségleteket kielégítő középületek voltak hivatottak, elsősorban az iskola, a könyvtár, a mozi, a munkásotthon és más, a “dolgozó nép” jólétét szolgáló és mutató épületek. A hagyományosan erre a célra szolgáló épületek – például a templomok, szállodák, áruházak – funkciói nem fértek össze az 50-es évek szocialista társadalomképével, így nem is létesültek az új városokban.
A szocreál korszakban alkalmazott felnyitott keretes beépítés a hagyományos zártsorú beépítéshez hasonló karaktert eredményezett. Ez az utcáknak határozottan urbánus karaktert kölcsönzött, határozott térfalat adott, és intimebb terek, zárt, nyugodt tömbbelsők kialakulását tette lehetővé. Itt Oroszlányban ez a karakter tudatosan a hagyományos városképet idézi meg, így hunyorítva kicsit olyan benyomásunk lehet, mintha egy igazi történeti városba csöppentünk volna. Csak később vesszük észre, mi furcsa a látványban: a tömbök, légtérarányok, épületek a megszokott léptékűek, de a homlokzatok teljesen puritánok, a földszinten üzletek helyett lakások vannak, és szinte teljesen hiányoznak az utcákat élettel megtöltő közfunkciók.
Oroszlány jelképe az 1958-ban épült Városkapu, amely valójában egy a Belváros déli szélén lévő térre néző háromemeletes lakóház rizalitként előreugró tömbje. A hosszan elnyúló épület tömege több helyen is megtörik, mintha csak egy középkori óvárost határoló városfal töréseit követné le.
A Városkapu a 60-as években és ma. (Régi kép forrása: képeslap.) A történeti városokban a tornyos városkapuk előtt gyakran kiszélesedő utcák, nagyobb teresedések alakultak ki, ahol rendszerint vásárokat tartottak. Ez a tér itt is megvan, piaci forgatag itt azonban sosem volt, a kapu előtti teresedés ma ugyanolyan álmos kisvárosi tér, mint volt több évtizeddel ezelőtt.
A városkapu épületében az első években szükségmegoldásként a városi könyvtár működött, ma lakóház. Egyike a belváros kevés szépen felújított, helyi védelem alatt álló épületeinek.
Az előreugró zömök középrizalit tetején kis huszártorony magasodik, toronyórával, bádogozott gömb csúcsdísszel. Kedves színfolt a szocreál tömbök egyhangú félnyeregtetős világában.
A Városkapu kocsiáthajtóját autók is használhatják. Kazettás kialakítású dongaboltozata történeti épületek kapuzatát idézi, nem is akármelyikét!
Előképe a városi legenda szerint nem más, mint a szentpétervári Téli Palota vezérkari épületéé (https://goo.gl/maps/2BgxciGgeYo). Történt ugyanis, hogy a város egyik magas rangú elöljárója látogatást tett az egyik nagy tervezővállalatnál, ahol éppen egy belső tervpályázatot tartottak. Ennek a célja az volt, hogy a modernizmuson nevelkedett építészeket rászoktassák, jobban mondva rászorítsák a sztálini korszak giccses szocreál formavilágát alkalmazó stílusra. A városi tanácstag valósággal beleszeretett a leningrádi előképre építő győztes pályaműbe, és ragaszkodott hozzá, hogy ilyen épüljön Oroszlányban is. A tervező – aki nem jószántából, hanem kényszerből rajzolta történetieskedőre a házat – próbált ugyan kibújni a megbízás alól, mondván ez csak stílusgyakorlat volt, de a pártfuncionáriussal nem lehetett bírni, nem volt apelláta: meg kellett rajzolnia a kiviteli terveket is…
Az épület napsárgára festett homlokzata ma szépen ragyog a napfényben. Nagy gondot fordítottak a szocreál képzőművészeti alkotások megmentésére is: a Városkapu oldalán a reneszánsz városi házak kedvelt motívuma, sgraffito díszítés látható, amely itt Oroszlányban több helyen is megjelenik a homlokzatokon.
A Városkapu előtti tér ma jobbára autóparkoló, kínai üzlettel, használtruhabolttal, sarki kocsmával.
A kapun áthaladva az urbánus karakter megmarad, de még kevesebb az élet: a belváros középső részét csendes lakóutcák szelik át.
Az idő megálltát mutatja az utcanévtábla is : a belváros főutcája ma is az illegális kommunista harcos, Fürst Sándor nevét viseli. De az évek mégsem múltak el nyomtalanul: hiszen az utca térfalát alkotó házsorok mára teljes hosszukban helyi védelem alatt állnak.
A Fürst Sándor és a Gönczi Ferenc utcák sarkán a földszinteken üzleteket is találunk. A sarokház a város kevés szocreál lakóházainak egyike, ahol eredetileg is üzlethelyiségeket terveztek be. Máshol többnyire a földszinti lakásokból barkácsoltak üzleteket a rendszerváltozás után.
Ezen a sarkon korábban az Országos Takarékpénztár működött, vele átellenben pedig az IBUSZ városi fiókja. Az utazási iroda kirendeltsége elsősorban a bányászcsaládok utazási lehetőségeit kívánta elősegíteni, az itt dolgozó hölgyek azonban nemsokára más szolgáltatásokat is nyújtottak, amiből aztán hamarosan a város legnagyobb erkölcsbotránya bontakozott ki…
A Gönczi Ferenc utca hosszában kétemeletes munkáslakóházak állnak. Az 50-es években az alacsony komfortszintű, szűkös alapterületű lakások is valóban óriási előrelépést jelentettek a vályogházakból, nyomortelepekről és ki tudja honnan beköltöző bányászcsaládoknak.
Mára azonban komoly szegregáció jelentkezett, amit most komolyabb fejlesztésekkel igyekeznek orvosolni: az egykor legleromlottabb állapotú Petőfi udvarban új önkormányzati bérlakások épülnek, több házra újabb emeletet húztak fel, vagy a magastetőt manzárdosították és építettek be. Az újonnan épített négyzetméterek értékesítésből pedig finanszírozni tudták az adott épület komplett renoválását. Mindez persze nem tesz túl jót a korábban egységes utcaképnek.
A Gönczi Ferenc utca északi oldalán épült tömbben keretes helyett már szabadonálló beépítéssel találkozunk. Ezek a kétemeletes épületek már Sztálin halála után épültek, a modernizmushoz való visszatérés első hírnökei voltak a városban.
A tömbbelsőben szépen megnőttek a fák, lombkoronájuk többnyire már a házak fölé is emelkedik: kellemes zöldövezeti lakókörnyezet alakult ki a város központjában.
Jellegzetes eleme ezeknek a homlokzatoknak a lépcsőházak feszes ritmusú ablaksora, amire az erkélykorlátok is reflektáltak…
Ahány erkély, annyi szokás: a 60-as évek hegesztett vaskorlátja nem bizonyult elég barátságosnak a lakók számára, vagy csak nem takart eléggé, így hát mindenki saját maga oldotta meg a dolgot – sokszor ide nem illő rusztikus anyaghasználattal.
A tömbbelsőből egy középkori hangulatot árasztó boltíves áthajtón az óváros intim hangulatú főterére jutunk.
A Fürst Sándor utca kiszélesedésével kialakult bensőséges hangulatú tér már az 1951-es városrendezési tervben is szerepelt, azonban csak az évtized végére nyerte el mai formáját. (Régi kép: képeslapfotó.) Térarányainak, de legfőképp a keleti oldalán álló Arany János Iskola árkádjainak köszönhetően felvidéki, dél-erdélyi, nyugat-dunántúli kisvárosok főtereinek hangulata köszön vissza. De míg ezekben a városokban a lábasházak többnyire a városházák és kereskedőházak voltak, ahol az árkádok alatt egész nap nyüzsgő városi élet zajlott, itt semmi nem történik alattuk: kicsit öncélú formalizmusnak hat ez az építészeti elem.
“(Az iskolaépületet…) a Kulturális Minisztérium kívánságának megfelelően déli tájolással, de erről a főútról kiképzett bejárattal úgy helyeztük el, hogy ez a bejárat az útvonal törésénél hangsúlyos kiképzést kapjon” – szól a városrendezési terv műleírása. (Haraszti Mihály: Fejezetek Oroszlány történetéből.) Az előreugró épülettömeg valóban ügyesen megfogja az utcasarkot, jól érvényesül a térfal sziluettjében. (Régi kép: képeslapfotó.)
A laos keresztboltozatos árkádot lábazat nélküli, stilizált toszkán oszlopok támasztják alá. Egy ilyen napfényes őszi délutánon sem történik alatta semmi…
Az iskola előtt Sóvári János “Leányka őzzel” c. alkotása látható (Régi kép forrása: képeslap.) A kedves kis szobor felállítása nagy megrökönyödést váltott ki a város közönségéből, miszerint pont egy iskola elé kellett-e egy meztelen kislányt ábrázoló szobrot elhelyezni. Aztán lassan mindenki megszokta a látványt, a kompozíció ma is kedves színfoltja a térnek.
A teret pár éve szépen felújították: kiemelt növénykazettákat alakítottak ki, a közvilágítást is jó érzékkel az 50-es évek formavilágához passzoló lámpatestekkel oldották meg.
A kissé behemót dizájnpadok azoban, ahogy az egész tér is, üresek ezen a verőfényes vasárnap délutánon. Ez azonban nem véletlen: időközben a 70-es években pár sarokra innen felépült a város tényleges főtere, a mai Szent Borbála tér, és ott zajlik minden városi esemény. Hiába intimebb és városiasabb tehát ez a köztér, hiába újították fel sokkal szebben, mindenki oda ül ki nézelődni, ahol a nyüzsgés van…
A beparkolást a tér középkorias arculatához híven a meghagyott súlyos beton hengerek és vasláncok akadályozzák.
Visszatekintés a Fürst Sándor utca végéből az iskola irányába. Nem sok minden változott 50 év alatt. (Régi kép: képeslapfotó.)
A rendszerváltozást követően a kiskereskedelem fellendülésével nem bizonyult elegendőnek az 50-es években a házak földszintjén kialakított kis számú üzlethelyiség. A forgalmasabb utcák térfalain a kaptializmus farkastörvényei kényszermegoldásokat szültek: egyes földszinti lakásokat kivásároltak, és helyükön üzleteket nyitottak, akár olyan áron is, hogy nem kimondottan esztétikus módon külön lépcsőket, hidakat barkácsoltak a félszinteltolásos bejáratok eléréséhez…
A tér északi sarkának hangsúlyos eleme a Fürst Sándor utca 33-as számú ház henger alakú sarokerkélye. Talán a soproni Stornó-ház vagy a győri Vastuskós-ház hasonló részlete ihlette meg a tervezőt, amikor 200 évvel később a barokk formavilágához nyúlt vissza.
Az egykori szocialista mintavárosban sokat adtak a bányászok műveltségére, nem véletlen, hogy a tér leghangsúlyosabb pontján könyvesbolt kaphatott helyet. Retró fényreklámja ma is megvan, megérdemelne egy felújítást.
A tér keleti oldalán is boltív vezet át a zárt térfalon. Felette aedicula-szerű nyíláskeretezés: feltehetően ez a részlet is a desztalinizáció évének bizonytalan légkörében fogant, akárcsak az előbbi csupasz sarokerkély: a forma még szocreál, de a díszítés már lemaradt róla.
Kicsit visszább sétálva, a Fürst Sándor utca 21-23. számú ház homlokzatán kicsit korábbról még igazi timpanonnal koronázott bejáratokat is láthatunk. A timpanon alatt még a római építőművészet két kedvelt díszítőmotívuma, a babérfonat és az olajág is megjelenik.
A ház északi oldalán a teljesen diszfunkcionális árkádsort ugyancsak római oszlopok támasztják alá. Szépen sudarasodnak, de rejtélyes okból csak a felső 20 centjük kannelúrázott… Vélhetően nem az okozta a feloldhatatlan dilemmát, hogy dór vagy toszkán oszlopot tegyenek be, hanem a fejezet már elkészült, mikor megjött az központból az utasítás: holnaptól megint nem stílusban kell tervezni, visszatér a modernizmus…
Nehéz eldönteni, hogy az acél-üveg előtető, vagy a lazúrozott fa erkélykorlát mutat-e szokatlanabbul a szocreál homlokzaton.
A Fürst Sándor utca és a Mátyás király utca sarkán Oroszlány egykor legkorszerűbb munkásszállója, a Békeszálló tömbje áll. Egy 60-as évekbeli közvélemény-kutatás szerint az oroszlányiak a város legszebb épületének tartották.
A reggeltől estig napfényben fürdő déli homlokzaton a korai 60-as évek számos jellegzetes homlokzati eleme megjelenik: a markáns vízszintes, födémsávos tagolás, az ablakok és a parapetek összefogottan egy felületként kezelése, az alárendelt funckiójú helyiségek előtti tömör falat áttörő lyukarchitektúra. (Régi kép forrása: VÁTI – Fortepan.)
A szálló közösségi terei egy a fő tömeg folytatásaként elnyúló alacsonyabb, lapostetős tömegben kaptak helyet. A homlokzatot egy ablaktengelynyi szélességű mázas kerámia burkolati mező tagolja jó arányban két részre.
Az épület többi homlokzati elemével szemben szerencsére elég jó állapotban van, szemlátomást jobban bírja a csapóesőt és a tűző déli napfényt, mint a fém és műanyag burkolatok.
Az épület ma üresen és felújítatlanul áll, mégis érdemes felkapaszkodni a már-már életveszélyes lépcsőn, hogy megnézzük az innen nyíló kilátást.
A Mátyás király utca végén az Ady mozi épületét, felette pedig a Haraszt-hegyi víztornyot látjuk (Régi kép: képeslapfotó, 1970). A mozi a 60-as években, egészen a Fő téri művelődési ház elkészültéig Oroszlány legfontosabb kulturális létesítménye volt. Az Állami Déryné Színház vándortársulata is itt lépett fel, amikor a városba látogatott.
A romos állapotú épület lapos tömege annyira belesimul a Haraszt-hegy oldalába, hogy ma már nehéz belelátni, hogy a város reprezentatív középülete volt. Igaz, a kortársak sem látták nagyon másként: “Az Ady Endre Filmszínház épülete, távolabbról nézve, inkább raktárt, mint közkedvelt szórakozóhelyet sejtet.” (Berényi György: Kamaszváros – Történelmi pillanatfelvétel Oroszlányról). (Régi kép: Wér Vilmos: Oroszlány)
A mozi előcsarnokát egykor Domanovszky Endre “Táncolók” című freskója díszítette…
…mára azonban semmi nem maradt meg a mozi berendezéséből.
A mozitól dél felé induló Hunyadi utcát díszítés nélküli szocreál lakóházak szegélyezik…
… míg folytatásában, a szép ívben kanyarodó Rosenberg házaspár utcában az Újváros legelső házai még a 40-es évek végi tiszavirág-életű modernizmust képviselik.
A Rosenberg házaspár utca házai között gyalogösvény indul fel a Haraszt-hegy oldalába. Ezen felsétálunk a dombtetőre.
A gyalogút a Bányász körútba torkollva éri el a hegy tetejét. A sarokról már látszik a Haraszt-hegy két legjelentősebb épülete: a vájáriskola és a víztorony.
Az 1953-ban megnyílt Iparitanuló-iskola épülete egykor Oroszlány büszkesége volt, ma a város egykori híres lakója, Hamvas Béla nevét viseli. Az építész, Németh Pál – szemben a szocreál korszak más tervezőivel – nem alkalmazta direktben a klasszikus építészeti elemeket, hanem egyedi hangvételű formanyelvvel gazdagította a korszak építészetét.
A korra jellemző szimmetria azért itt is megjelenik, a homlokzaton Sóvári János vájártanulókat ábrázoló szoborcsoportja foglal el központi helyet. A belvárosi általános iskolához hasonlóan itt is árkádsor foglalja el a földszintet…
…itt azonban római oszlopok helyett stilizált, egyiptomi bimbófejezetes papirusz-oszlopfejezetek támasztják alá a keresztboltozatokat.
Sajnos a műkő burkolat számos eleme már leesett vagy megrongálódott.
Találunk a városban szinte a felismerhetetlenségig átépített modern épületet is: a szomszéd telken, az Ófalu felé vezető Kossuth Lajos utca elején a Hamvas Béla (egykor Lengyel József) Gimnázium főépülete áll. (Régi kép forrása: Wér Vilmos: Oroszlány.) Az emeletráépítés ablaksorának ívei és a tetőt lezáró párkányos attikafalak hullámzásai különösen fájó formák.
Ezek az újonnan rátett organikus részletek annak a korszaknak a lenyomatai, amikor a velünk élő múlttól való kényszeres szabadulás jegyében a pragmatikus későmodern építészet minden megjelenését szorosan a szocialista ideológiához kötötték és módszeresen eltüntetendőnek értékelték…
Az iskola után kis utca nyílik balra és vezet fel a Haraszt-hegy legmagasabb pontjára, ahol Vízvárdy István Víztornya áll (MÉLYÉPTERV – 1964).
A helykijelölést élénk viták övezték. Az első vélemények nagyon szkeptikusak voltak, hogy szabad-e a város fölé emelkedő domb tetejére egy ilyen monstrumot építeni – “Bárhová, csak ide nem!” Aztán hamarosan megszokták az oroszlányiak, és a merész vonalú víztorony a város egyik jelképe lett.
Egyetérthetünk Vákár Tibornak a Magyar Építőművészetben megjelent kritikájával: “A hazai, de úgyszintén a külföldi víztornyok között is értékes helyet foglal el az oroszlányi. A lábakra állított forgási hiperboloid hatalmas méretével, kettős görbületével egyszerre ad áttörtséget és jól ívelő tömeget. A tervezést és a kivitelezést egyaránt dicséri az a tény, hogy a 2000 m3 vizet – gigantikus, s ugyanakkor mindössze 25 cm vastag – vasbeton héjszerkezet hordja. A mű elsősorban nagyvonalúságával hat”.
Jellegzetesek a torony óriás elefántlábakra emlékeztető szélső támaszai is.
A torony nem sokat változott 50 év alatt: a mobilszolgáltatók persze felfedezték maguknak magaslati pontként a tetejét, de ezek a felépítmények szerencsére érdemben nem rontják a robusztus tömeg összhatását. Számottevően megnőtt viszont a környező növényzet. A 60-as években még teljesen kopár volt a Haraszt-hegy teteje, mára viszont szépen benőtte a parkerdő. (Régi kép forrása: Magyar Építőművészet)
A város közepén lévő park az időközben hatalmasra nőtt fákkal remek sétahely lett, ugyanakkor a pazar kilátás a hegy lábánál fekvő városrészekre sajnos megszűnt. Így ma csak régi fotókon lehet képzeletben visszanézni a belváros felé (Forrás: Fortepan.) – a kép baloldalán a mozi hátoldala, a Békeszálló hosszú tömbje, a kép közepén pedig az Arany János utca kiugró bejárati tömbje látszik. A hegy oldalában az oroszlányiak egykori kedvelt szórakozóhelye, az 1962-ben megnyitott vidámpark eszközei kaptak helyet – óriáskerék, körhinta, céllövölde, hajóhinta – mára ezek hűlt helyét teljesen benőtte az erdő. A horizont jobb szélén a hőerőmű kéményei látszanak.
A Haraszt-hegy legtetején a rendszerváltozásig Ungvári Lajos kezében tölgyágat tartó nőalakja, a Felszabadulási emlékmű (Forrás: Fortepan.) állt, arccal a város II. üteme, a Rákóczi út középblokkos lakóházsora, az épülő új városháza felé. Ezek majd második oroszlányi sétánk célpontjai lesznek.
Retropolisz 
Vélemény, hozzászólás?